1810. szeptember 5-én Buda legendás városrésze, a Tabán néhány óra leforgása alatt megsemmisítő tűzvészt élt át. Ez volt a 19. század egyik legkomolyabb magyar tűzesete, amely számos emberáldozatot követelt, és rengetegen váltak földönfutóvá.
A Tabán a Gellért-hegy és a budai Várhegy közötti völgyben helyezkedett el. A kedvező adottságokkal rendelkező terület már az ókorban is lakott volt. A török hódoltság idején pedig bőriparáról volt ismert. A török Dabagháne, azaz Tímártelep elnevezésből ered a Tabán név is.
Emellett a napsütötte hegyoldalaknak köszönhetően a szőlőtermesztés és a bor termelése is adott volt. Később Rácváros néven is ismertté vált, ugyanis a szerbek jelentős kulturális központja volt.
A 18. és 19. század fordulóján a városrészre jellemzőek voltak a szűk, kanyargós utcácskák, a nem tűzálló anyagból épült, egymáshoz közel álló házak, melyekből akkor már több mint ezer volt a városrészben. A katasztrófa csak idő kérdése volt, hiszen egy hatalmas tűzesethez minden körülmény adott, csak az emberi figyelmetlenségre kellett várni, ami előbb vagy utóbb bekövetkezett.
1810. szeptember 5-én a lakosság nagy része a szőlőkben dolgozott. A kádárok is szorgoskodtak, hordókat kéneztek ki az újbor számára. Schuller János kádármester pintérlegénye munka közben tüzet rakott az egyik udvar közepén, ami ebben a száraz, szeles időben nem volt éppen bölcs döntés. A felszálló parázs önálló életre kelt, és belekapott a szomszédos ház tetejébe. Innentől kezdve a tűz megállíthatatlan volt.
A helyiek azonnal elkezdték az oltást, ami nem ment könnyen, hiszen a többség a szőlőben volt. Másfelől vízhiány is nehezítette az oltást, a nagy szárazság miatt a kutakban alig volt víz. Próbálták menteni, ami menthető, állítólag még borral is próbáltak oltani, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult.
A tűz hamarosan továbbterjedt a Vízivárosra egészen a kapucinus templomig. Elérte a dunai hajóhidat is, ami még inkább rontotta az esélyeket, hiszen a pestiek nem tudtak átjutni, hogy segítsenek. A Várkert déli része is a tűz martalékává vált.
Az elhunytak száma körülbelül száz főre tehető, továbbá ezrek maradtak hajlék nélkül. Óriási volt az anyagi veszteség, kb. 6 millió forint. A szerb templomnak csupán a réztornya maradt fent, a katolikus templom összeomlott. A raktárak mind elégtek, Virág Benedek költő háza és értékes könyvtára odaveszett. A jószágok is szinte mind elpusztultak.
Ám a városrész hamar kiheverte a tragédiát, és főnix módjára újjáéledt hamvaiból. A század végén már a budapesti Montmartre-nek is nevezték. Újra felépültek a házacskák, a kacskaringós, macskaköves utcák, mígnem az 1930-as években felszámolták a régi házakat, és a háború után parkokat alakítottak ki a helyükön.
Az 1800-as évek elejéről csupán néhány ábrázolás maradt fenn, de a századfordulóról és a 20.század első feléről szerencsére sok fotóval rendelkezünk, melyeket nézegetve átélhetjük az egykori Tabán különleges hangulatát:
Ha tetszett a videó, iratkozz fel a blog YouTube csatornájára.
Ha még több szép képet szeretnél látni építészeti örökségünkről, kövess az Instagramon is!
Budapest eltűnt értékeiről további bejegyzéseket is olvashatsz itt a blogon, például a régi Erzsébet hídról.
