Budapest második világháborús ostromát gyakran hasonlítják a heves sztálingrádi csatához, mivel a városban óriási volt a pusztítás, és a harcok számos emberéletet követeltek, civilekét és katonákét egyaránt.
Budapest ostromának áldozatai
A szovjet-román oldalon körülbelül 70.000 halott és 202.000 sebesült volt. A német-magyar oldalon körülbelül 48.000 halott katonáról és 26.000 sebesültről van tudomásunk. A civil lakosságot nem telepítették ki, így a közülük elesettek száma 25.000-30.000 fő között mozog.
Pontosan mikor kezdődött az ostrom?
Az ostrom kezdeteként több dátumot is elfogadnak. Az egyik verzió szerint az első szovjet harckocsi 1944. november 3-án jutott el Budapest határához, és a főváros 102 nappal később adta meg magát.
Egy másik nézet szerint a 2. Ukrán Front 1944. október 29-én kezdte meg első offenzíváját (egyébként ezt tekinti alapnak a szovjet történetírás is), míg a szovjet ostromgyűrű Budapest körül december 25-én zárult be.
Budapest 1945. február 13-án került teljes mértékben szovjet irányítás alá.
A német-magyar védők körülbelül ötven napig ellenálltak a szovjet ostromnak. Készleteik jelentős részét már az összecsapások kezdetén elveszítették, mivel azokat külvárosi raktárakban helyezték el, és ezek hamar az ostromlók kezére jutottak.
Hogyan lépett be Magyarország a második világháborúba?
A második világháború kezdetén Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a konfliktusba. Az ország eleinte csupán a lengyelországi hadjárat elől menekülöket fogadta. A magyar vezetés elutasította a németek azon kérését, hogy az országot hadszíntérként használják.
Hazánk később azonban részt vett az 1941-es jugoszláviai hadműveletben, melynek során visszaszerezte a Délvidéket. A háborúba való tényleges belépés 1941. június 26-án történt, amikor ismeretlen repülőgépek bombatámadást intéztek Kassa ellen.
A keleti fronton a németek számára a helyzet folyamatosan romlott a sztálingrádi csata után, és 1944-re a szovjet csapatok már Magyarország határánál tartózkodtak.
A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezéssel indokolták Magyarország megszállását, amit kezdetben a magyar közvélemény el is fogadott. A kormány élére Sztójay Döme, a volt berlini nagykövet került, ugyanakkor Horthy Miklós nem mondott le. A német megszállással egyidőben megkezdődtek az első szövetséges légitámadások is az ország területén.
1944 augusztusában fordulat következett be: Románia a szövetségesek oldalára állt. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érkeztek meg a magyar határhoz Erdélynél. Az ország területe hamarosan hadszíntérré alakult, amint a szovjet erők októberben megkezdték a támadást.
Miért volt Magyarország fontos a németek számára?
A német háborús érdekek szempontjából elengedhetetlen volt az ország Tiszától nyugatra eső területének megőrzése.
Többek között a nagykanizsai kőolajmező, a repülőgépgyártó üzemek és fegyvergyárak, az alumíniumgyártáshoz szükséges bauxitbányák, a tengeralattjáró-akkumulátorokhoz nélkülözhetetlen antimontermelés, valamint az acélgyártáshoz bányászott magnézium kiemelt jelentőséggel bírt.
A német katonai vezetés ennek megfelelően 1944. szeptember 21-én megkezdte a védelmi vonalak kiépítését Magyarország területén.
A nyilasok hatalomra jutása
1944. október 15-én Horthy Miklós megkísérelte a kiugrást, és rádióproklamációban hirdette meg a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott ezekről a tervekről, így a német egységek a nyilasokkal együtt egy nap alatt elfoglalták a fővárost.
Horthy, akit a fia életével zsaroltak, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki először szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt alakított.
A szovjetek támadásba lendülnek
Sztálin attól tartott, hogy a britek a Balkánon partra szállnak, és hamarabb érnek el Bécsbe, mint a saját csapatai. A háború utáni területi felosztásra gondolva ő akarta elsőként elfoglalni az osztrák fővárost, de ehhez először Budapestet kellett megszerezni.
Sztálin ezért parancsot adott Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy csapatai foglalják el a magyar fővárost, majd folytassák előrehaladásukat Bécs felé.
November 3-án a szovjetek elérték Ferihegyet, és néhány páncélos az Üllői utat is megközelítette, de a támadás végleg megakadt, és november 8-án a szovjeteket kiűzték az Attila-vonalból.
Sztálin a kudarcot követően újabb 200 páncélost és 40 000 katonát küldött Malinovszkij rendelkezésére, aki továbbra is Budapest északi bekerítésére törekedett, de nem tudta áttörni a tengelyhatalmak vonalait. Délen viszont sikerült átkelnie a Csepel-szigetre november 21-én.
„Az utolsó tégláig”
Korábban már felvetődött, hogy Budapestet nyílt várossá kellene nyilvánítani Róma és Athén mintájára. Sem Szálasi, sem a német katonai vezetés nem ragaszkodott a főváros katonai védelméhez.
Hitler azonban már a kezdetektől fogva kitartott amellett, hogy Budapestet a végsőkig meg kell védeni. November 23-án ezért elrendelte a főváros védelmét „az utolsó tégláig”. Majd december 1-jén erőddé nyilvánította.
A német diplomácia azzal indokolta ezt az álláspontot, hogy Németországban minden települést szintén a végsőkig fognak megvédeni. Edmund Veesenmayer különleges megbízott kijelentette, hogy „nem számít, ha Budapest tízszer is elpusztul, amennyiben ezzel Bécset meg tudjuk óvni”.
Eközben a szovjet hadvezetés a Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot Magyarországra irányította, amely délkeletről támadva közel került ahhoz, hogy lezárja nyugatról a főváros körüli gyűrűt.
Malinovszkij nem kívánt osztozni a dicsőségben. Ezért parancsot adott a Dunán való átkelésre, de egységei súlyos veszteségeket szenvedtek el, és csak Tolbuhin marsall csapatainak segítségével sikerült stabilizálni a hídfőállásaikat.
Az észak felőli szovjet támadás
Északon 1944. december 5-én kezdődött a támadás. A 2. Ukrán Front katonái december 9-én eljutottak Vácra és Balassagyarmatra.
A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem óvta, mivel a német erőket lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról történő egységelvonás pedig gyengítette volna a helyi védelmet.
A német parancsnokok a nehéz helyzetben nem tudtak önálló döntéseket hozni, így december 25-én a szovjetek kezére került az üzemanyag- és az élelmiszerraktár jelentős része.
Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest parancsnoka már december 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost. Velük együtt távozott a nyilasok és családtagjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai is.
A szovjet csapatok december 24-én elfoglalták Budakeszit, az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták le. December 26-án Esztergomot is megszerezték, ezzel létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét.
A belső gyűrű Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár és Budakalász területén terült el, és ekkor már Budapest minden elővárosa szovjet irányítás alá került.
Szovjet követség a németekhez
A szovjet vezetés döntött arról, hogy felszólítják Pfeffer-Wildenbruchot a megadásra.
Pesten Steinmetz Miklós kapitányt, Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki követnek. Másnap mindketten életüket vesztették máig tisztázatlan körülmények között.
Az ostrom kihívásai
A város ostroma mindkét fél számára komoly kihívásokat jelentett. A szovjetek a korábbi városi harcok során szerzett tapasztalataikra építhettek, de ez volt az első alkalom, hogy egy milliós várost ostromoltak meg.
A szovjetek a belső területeken próbálták a szennyvízcsatornákat is felhasználni az előrenyomulás érdekében, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél aknákkal látták el, valamint több szakaszt befalaztak.
A támadók különféle módszerekkel igyekeztek letörni az ellenállást, például civileket használtak pajzsként a támadások során. Mindkét fél bevetett civil ruhás fegyvereseket, akik könnyen be tudtak illeszkedni a helyiek közé.
A német és magyar egységek számára már a kezdetektől fogva gondot okozott a lőszerhiány és az utánpótlás nehézsége. A város szélén található raktárak elvesztése után a védőknek körülbelül egy hétre elegendő készletük maradt (450.000 tonna lőszer, 120.000 liter üzemanyag és 30.000 étkezési adag). Az utánpótlást a levegőből próbálták megoldani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de ennek alig felét tudták célba juttatni.
A németek a főbb stratégiai helyszínek védelmét műszaki akadályokkal (például elektromos akadályokkal, aknazárral, tankcsapdákkal) erősítették meg, így zárták le a teljes Nagykörutat. Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat alakítottak ki.
Harcok a pesti oldalon
Összesen hat ideiglenes védőállás volt Pesten. A híradóeszközök megsemmisülését követően csupán futárok segítségével tudtak kapcsolatot tartani. A csapatok helyzete folyamatosan változott, így egyik fél sem tudott teljesen pontos információt kapni a front mozgásáról.
December 30-án a szovjetek ezer ágyúval indították el a három napig tartó tüzérségi előkészítést. Naponta 7–10 órán át lőtték a várost, a szünetekben bombázógépekkel támadtak. Emellett jelentős tűzerőt összpontosítottak a gyalogság támogatására.
A szovjetek már az első napon jelentős területeket foglaltak el Pest keleti és déli részén. Budán ebben az időszakban még viszonylagos nyugalom uralkodott, ezért a német parancsnokság is próbálta átcsoportosítani erőit Pest védelmére.
1945. január 6-án a német csapatok feladták Soroksárt, így Kőbánya és Zugló keleti része szovjet irányítás alá került. Január 7-én a szovjetek megszerezték Kőbánya teljes területét, míg délen heves harcok zajlottak Kispestért, amelyet a következő napra már teljes mértékben a szovjetek ellenőriztek.
Január 11-én hosszú napokig tartó kemény harc vette kezdetét a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért. Az Állatkert állatainak és épületeinek jelentős része megsemmisült, másnapra a Liget nagy része már szovjet irányítás alá került.
Január 13-ára a német parancsnokság számára is világossá vált Pest elvesztése, de ezt a dátumot jelentésükben január 15-re tették. Több helyen elkezdődött a megmaradt német–magyar erők visszavonulása a budai oldalra.
Január 17-én megindult az utolsó szovjet támadás Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig megvalósult, ezzel véget ért Pest ostroma.
A civilek sanyarú sorsa
1945 első napjaira közel egymillió civil kényszerült pincékbe, illetve az előkészített óvóhelyekre, ahonnan a téli hidegben való kimerészkedés gyakran életveszélyes vállalkozás volt.
A közműszolgáltatások és az élelmiszer-ellátás leállása miatt januárra tömeges éhezés, a csatornázás és szemétszállítás hiánya következtében pedig járványveszély alakult ki.
A Duna-hidak felrobbantása
Az ostromra való felkészülés során a német utászok 1944. október végén megkezdték a főváros Duna-hídjainak aláaknázását, hogy a budai oldalra való visszavonulás után azokat felrobbantva megnehezítsék az ellenség átkelését. Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is folytatták a munkát.
1944. november 4-én délben a Margit híd váratlanul felrobbant, éppen a szombati forgalmi csúcs alatt. Körülbelül 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét. A robbanás valószínűleg véletlen baleset volt, az egyik vezetékből szivárgó gáz gyulladt meg.
1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (jelenlegi Petőfi híd). Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd (mostani Szabadság híd) robbant fel. A német források szerint szovjet bombatámadás történt, míg a magyarok szándékos német akcióról számoltak be.
Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat, a visszavonulás pedig az egyetlen épen maradt Lánchídon folytatódott.
A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonákat és civilekat egyaránt. A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak rajta.
Január 18-án kezdődött meg a harc a Margit-szigetért. A német–magyar csapatok január 29-én este vonultak végül vissza, ezután a Margit híd épen maradt részét is felrobbantották.
Budán folytatódik Budapest ostroma
A harcok középpontja hamarosan a Városmajorra helyeződött, mivel ennek megszerzése elengedhetetlen volt Buda ellenőrzéséhez. A támadók az év elején harc nélkül jutottak hozzá a Rómaifürdőhöz, valamint szinte akadály nélkül szerezték meg Budakalászt és Békásmegyert.
Intenzív harcok zajlottak a Sas-hegy birtoklásáért is, hiszen onnan rálátás nyílt a környező területekre, és tüzérségi tüzet lehetett irányítani. Január 30-án a szovjet csapatok bevonultak a Széll Kálmán térre. Ezen a területen a tengelyhatalmak vonalai stabilizálódtak, és elkezdődött a harc a kormányzati és közigazgatási funkciókkal rendelkező épületekért, amelyek jelentős célpontnak számítottak, különösen a Várhegy esetében.
Az ostrom utóhatásai
Budapest ostroma volt a második világháború egyik lepusztítóbb városi csatája, jelentős emberi áldozatokat és hatalmas épületkárokat okozva a fővárosban. A lakosság súlyos szenvedéseket élt át a harcok során.
A bombázások és az ostrom következtében több mint 30.000 épület sérült meg vagy vált teljesen lakhatatlanná. Teljesen elpusztult a víz-, gáz- és elektromos hálózat, az infrastruktúra megbénult.
A Duna-hidak felrobbantása Budapestet két részre szakította, megnehezítve ezzel a közlekedést és az ellátást. Az egyik legnagyobb kihívás a hidak visszaépítése volt, mely évekig tartó kemény munkát követelt.
Közvetlenül az ostrom befejezte után az elsődleges cél a romeltakarítás és az infrastruktúra visszaállítása volt a prioritás. Helyiek, önkéntesek és kényszermunkások közösen dolgoztak a helyreállításon.
A következő videóban még több színes felvételt láthatsz az ostromról:
